Leírás

Van valahol Magyarországon egy kis falu, ahol az emberek úgy élnek ahogy egy falun szokás. A napi problémákat úgy oldják meg ahogy mindig is megoldották és a világlátásuk is régi szokásokból építkezik. Egészséges társaság, ahol mindenki tudja a helyét, bár a politikai korrektséget nem innen mintavételezik.

Bolondokháza I.

2019.07.16. 10:00 | Sidaries | Szólj hozzá!

Címkék: bolondokháza

A következő jó hosszú történet nem teljesen politikailag korrekt. Akit ez zavar, az ne olvassa tovább! Olykor vicces, de néha kicsit elgondolkodtató is, mert sokan vagyunk, akik nem minden nap találkozunk a magyar társadalom igazán mély bugyraival. Nekem olykor sikerül beletenyerelni.

Munkámból adódóan sok emberrel találkozok. Lejáró földszerződések hosszabbításával foglalkozok elég sokszor, eközben pedig tényleg látom a magyar társadalom minden szegmensét. A neveket természetesen megváltoztattam.

Első kör. Három testvér, kis darab földek, a mamától örökölték. Dezső, Ödön és Lujza a nevük. A mama földje sem volt sok, háromfelé szétszedve még kevesebb, összesen sem sokkal nagyobb, mint egy panellakás, de a papír kell. Telefonszám nincs, nézem az első címet, induljunk. Odaérek a környékre, a házszámon egy turisztikai iroda, bemegyek, keresem a tulajdonost, itt nincs ilyen, de a ház mögött vannak lakások, talán ott. Van egy lakás, de olyan, amilyenbe jó érzésű ember nem megy be. Csak én. Kopogok, bemegyek, egy iszonyatosan kövér ember terpeszkedik a kanapé teljes hosszában, mellette a földön ül egy meghatározhatatlan korú nő, és nézik a tévét. Sajnos már megszűnt a Mónika Show, ezért valami brazil szappanoperát néznek, pedig így együtt készen lenne egy olyan gyönyörű szociológiai lenyomat, hogy bármelyik műértő elismerően csettintene. Előadom, hogy kit keresek, azt mondják nem ismerik. Kicsit faggatom még őket, elmondják, hogy hasonló vezetéknévvel ismernek egy fickót, Rezsőnek hívják, keressem a hajléktalanszállón. Frankó van nyom, elköszönök, megyek a hajléktalanszállóra. Ismerik a Rezsőt, akiket keresek, az a három a gyereke, de most nincs bent, adjam meg a számom, majd felhív. Azóta is…

Közben megyek a következő címre. Lakótelep, 42-es szám. A lakótelep két részből áll, a régiből, ami 1-40-ig van számozva és az újból, ami 50-100-ig. Na de akkor hol van a köztes 10 házszám? Mint kiderül a lakótelep két része között van pár ház, ahol az állami gondozottakat tartják fogva, izé... gondozzák, alig fél óra alatt odatalálok. Meg is lesz a szám, a Lujzát keresem, ismerik, de két éve kiköltözött, mert betöltötte a 18 éves kort, ami pénzt kapott elverte, valami csávóval él valahol. Szerencsére az egyik bentlakónak ismerőse a Facebookon, megnézi, rajta van, hogy egy környékbeli faluban, Világvége alsón lakik. Már megyek is oda, nem nagy falu, csak ismeri valaki. Beérek, látom a postást, na mondom Jackpot, a postás mindenkit ismer. Tudja is kiről van szó, az autómat kint hagyom az út mellett, majd párszáz métert megyünk befele egy ösvényen, aztán egy eléggé lepukkant házhoz érünk. Düledező falak, gazos kert, szakadozó kerítés, kibelezett roncsautó, három parabola antenna. Tökéletes helyszín lenne egy posztapokaliptikus film nyitójelenetéhez. Óbégatok egy kicsit, kijön egy jóvágású bodzaszedő, mondom, hogy a Lujzát keresem, bekiabál neki, a kiscsaj kijön gyerekkel a kezén, mondom mit akarok, semmi gond, megvan az első aláírás. Kérdezem, hogy Dezsőről és Ödönről tud-e valamit. A testvérei, de nem tartja velük a kapcsolatot, de Brútusszal igen. És az kicsoda? A másik testvére. Mondom az is jó, mondja a számot, elköszönünk.

Hívom Brútuszt, jaja, ismeri Lujzát, aranyos lány. Sajnos Dezső és Ödön számát nem tudja megadni, nem tartja velük ő sem a kapcsolatot, de a Klotilddal igen. Na és ő kicsoda? Hát az ötödik testvér, megadja a számát. Hát ti bazmeg hányan vagytok? – gondolom diszkréten miközben próbálok semleges fejet vágni. Inkább felírom azt a számot is, majd telefonálok Klotildnak. Innen már sínen vagyok, tudja a két másik tesó számát, őket az elkövetkező pár napra le is szervezem.

Menjünk tovább, ki van még? Bogyó néni, nem lakik ő sem messze, gyerünk. Petőfi utca 18/B. Megint belefutok egy alternatív számozásba. A Petőfi utca 16 után 17, aztán 18, aztán 18/A, aztán 19. Hol a 18/B? Van ott egy ház, de nincs ráírva semmi és senki. Egy néni kapálgat a kertben, bekiabálok, kijön. Bemutatkozok én is, ő is. Konkrétan Kacsa néninek hívják, de még mielőtt szóhoz jutnék, elmondja, hogy a férjét viszont Farkasnak hívták, Isten nyugosztalja, jó ember volt, - itt igyekszek nagy levegőt venni, közbevágni, sikertelenül – majd megtudom, hogy az unokák közül kettő is Londonban él, nagyon jól érzik magukat, de van hat másik unokája is, az egyik most hétvégén jön, nagyon szereti. Itt ismét próbálok beleszólni, mondja, hogy jó, jó de azt még képzeljem el, hogy a másik unokája meg most nősül, de nem tetszik neki ez a kislány, mert látszik rajta, hogy egy rihonya. Kacsa néni itt hibázik, mert néha neki is levegőt kell venni, ezért közbevágok, hogy ez milyen cím, mert Bogyó nénit keresem igazából. Kacsa néni kizökken, majd elmondja, hogy ezek a hülyék ott fent elrontották a számozást, ez itt a Kossuth utca 2. Kitágul a pupillám, mint a levesestányér, hogy ez hogyan lehet, de a néni mondja, hogy már megszokta, mint a nevét, a Petőfi 18/B az fél kilométerrel tovább van, a közbeeső gyáron túl, kicsit balra. Könnyes búcsút veszünk, üdvözlöm az unokákat, akiket már annyira ismerek, mintha az enyémek lennének, majd hamarosan meg is találom Bogyó nénit. Ezennel üdvözlöm azokat a hülyéket, ott fent, akik intézik a házszámokat.

Következő megkeresni való személy Eufrozina. Egy faluhoz tartozó pusztán lakik, csak lányneve van, 50 fölötti, nem túl biztató. Odamegyek a faluba, kérdezősködök, hogy hol van ez a puszta. Megmondják, mondom kit keresek, nem ismerik, de van ott pár ház, meg egy szociális otthon, biztosan ott az egyik ápoló. Hát amilyen napom van, inkább beutalt lesz, na de menjünk. Odaérek, régi kastélyépület, kellemes környezet, egy csávó egy kinti padon önmagával kártyázik. Erős kezdés. Belépve az épületbe látom, több ember nézi a csupasz falat érdeklődve, mint az elvárt lenne, de ők még a nyugtatóbb lakók, van egy, aki engem néz, ő sokkal zavaróbb. Még úgy is, hogy csak fél szemmel néz engem, a másik szemével szerintem a csillárt vizsgálja vagy az ufókat figyeli, de nem tudom kitalálni, mert elvonja a figyelmemet egy másik felhasználó, aki éppen azzal van elfoglalva, hogy a nyelvét és a nyálát is a szájában tartsa. Páran pedig csak kóvályognak a teremben dülöngélve. Kicsit várom, hogy legalább egyikük elhörögje, hogy Brainzzzz… de ez nem történik meg. Az ember minden nap tanul, tehát a szociális otthon olykor a diliház szép neve. Jó hely ez, nem kell beszarni, keressük meg az ápolókat. Átvágok a szobán, meglesznek az ápolók, kiderül, hogy akit keresek, egy zárt osztályos beutalt. Itt már érzem, hogy nem fogok aláírást szerezni, viszont kapok egy számot a gyámjához. Ez is előrelépés, jöhet a következő checkpoint….

A bejegyzés trackback címe:

https://vizesember.blog.hu/api/trackback/id/tr2314933410

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása